ELENGEDÉS, ELFOGADÁS ÉS EGYÉB CSODABAZÁRI LEGENDÁK

Lassan már a csapból is az folyik, hogy ENGEDD EL, FOGADD EL.

Ha ezt nem tudod megtenni, nem sikerül meglépni, akkor hiába kergeted azt a misztikus boldogságot.

Számtalanszor találkozok olyan kliensekkel, akik ugyan megfogalmazni nem tudják még maguknak sem, hogy mitől lennének boldogok, de mint egy pillangót a réten, úgy kergetik.

Megkaparintják azt a szerencsétlen jószágot, megszorongatják, görcsösen szorítják, el ne vesszen, ki ne szökjön, és a pillangó a szorításban feladja. A pillangót is csodálni célszerű. Engedni lebegni.

A boldogság nem egy megfogható, folyamatosan jelen lévő tárgy az ember életében.

(A boldogság és az ehhez tartozó pszichológiai kutatásokkal egy későbbi cikkemben foglalkozni fogok  )

Mit jelent az elfogadás? Mit jelent az elengedés? Ez vajon ugyanazt jelenti? Függnek egymástól? Kölcsönhatásban vannak? Mik a buktatói? Lehet attól még boldognak lenni, hogyha rosszul érezzük magunkat?

Talán ezek a leggyakoribb kérdések, amik felém érkeznek.

Azt gondolom, hogy mindenki életében vannak olyan események, pillanatok, történetek, amik visszajárnak, mint egy rossz háziszellem. Kísértenek.

Próbálod valamilyen módon kimonologizálni magadból, mantrázol, kibeszéled, leírod, kiedzed, kiírod, kirajzolod- mégsem működik. Ott ül a válladon, mint egy átok, és az Istenért sem képes onnan eltűnni.

Nem olyan régen találkoztam egy pár olyan egyénnel, akik már régóta a spirituális útjukat járják. Meditálnak, pozitív dolgokra koncentrálnak, manifesztálnak, szeretet küldenek, energetizálják magukat, de mégsem tud mindenkinek a lelke megnyugodni. Meginog a bizalma, a hite, mert rengeteg időt és energiát beleölve sem éri el azt, amit oly annyira szeretne.

A tapasztalatom jelenleg a következő.

Fontos a spiritualitás- a tiszta energia, és nem a tisztátlan!- viszont, ameddig a személyes történetét nem érti meg, nem rakja rendbe, addig semmire nem fog menni. Teheti erőszakkal, erőltetheti, mondogathatja, mantrázhatja, manifesztálhatja, bármit tehet, egyszerűen nem fog működni. Méghozzá azért nem fog működni, mert csak az egyik oldallal kooperál. A spiritualitás és a pszichológia kéz a kézben jár!

A mentális jóllét a mai modern világunkra egyfajta teljesítmény lett. A csapból is ez folyik, hogy a mentális egészséged miatt tedd meg ezt vagy azt. Semmit nem kell csinálni. Ez a rákfenéje az összes teljesítménykényszernek és az ebből kialakuló problémáknak. A hétvégén megtanultam, egy csodanőtől, hogy a KELL egy erőszak, egy kényszer. Semmit nem KELL csinálnod. Ez (is, mint az egész hétvége elgondolkodtatott) egy óriási gondolat, és talán meg nagyobb igazság.

Az a kép él a fejekben, hogy ha az év minden napjában valaki nem motivált, nem céltudatos, nem ambiciózus, nem dolgozik keményen és nem tudja stabilan ugyanazt a kirobbanó teljesítményt hozni, akkor ő nincs jól. Irreleváns teljesítményt vár magától ez az ember, az életünk része az is, amikor nem vagyunk jól. Nem ciki rosszul lenni és nem ciki motiválatlannak, vagy olyannak érezni magunkat, mintha vasárnap hajnalban egy Ozora után rajzoltuk volna magunkat a bal kezünkkel.

Egy ideje jelen van az életemben egy személy. Rengeteg csoda egyénnel találkozok, viszont ez a személy különösen megragadt bennem.

Egy rendkívül értelmes figura, akivel pokolian nehéz. Meglehetősen nehéz természet, meghatározó és tiszta elmével rendelkezik, briliáns logikájú, gyorsan kibogozza a szálakat, míg mások a káprázatban ülnek, ő már réges-régen nevetgél magában. Szeles, maximalista, sikerre törekszik, az anyagi jólét másodszerepet játszik az életében, kitartó. Összetett, önfejű ember, konok, makacs. Viszont, olyan szívvel és lélekkel rendelkezik, amivel a Földön csak kevesek. Sokáig figyeltem a reakcióit, bevallom, sokszor provokáltam is, mert kíváncsi voltam, hogyan reagál. Innentől válik számomra érdekessé ez a történet. Semmire nem adott úgymond tankönyv szerinti reakciókat.

Felcsaptam a szakirodalmat, nem találtam megoldást, napokig agyaltam, hogy ki is Ő valójában. Ugyanis az első pillanattól kezdve én kerülni akartam Őt, viszont az élet úgy hozta, hogy mégis kontaktba kerültünk. Ő segített nekem, de éreztem, hogy ez nem pusztán emberek közötti segítség lesz, hanem egy sokkal nagyobb tuskó. Aztán idővel rájöttem, hogy nincs baltám hozzá, illetve semmilyen eszközöm. Nem működik egyelőre semmi, csak azt tudtam, hogy segítenem kell. Ugyan még nem tudtam, hogy miben, csak éreztem. Azt láttam magam előtt, ahogy vízben van, néha elnyelik a hullámok, amikor pedig levegőhöz jut, akkor a segíts felkiáltás keretében vesz levegőt.

Álltam egy fuldoklóval szemben, viszont nem tudtam úszni. Most sem tudok még, de már a vízben vagyok én is, vagy megfulladunk mind a ketten, vagy kiúszunk-együtt.

Miközben írom ezeket a sorokat, eközben is az ő világát modellezem. Iszonyatosan nehéz megnyitni ezt az embert, de nem azért, mert nem akarna segíteni megoldást találni, hanem azért, mert még ő sem tudja pontosan a fuldoklása okát, vagy ha tudja is, nem meri felnyitni az a fekélyes sebet. Innen lesz szép nyerni. Neki is és nekem is.

Szóval, a történet ott folytatódik, hogy még én treníroztam és feltérképezésre indultam a terepre.

Szó szerint belemásztam a fejébe, a lelkébe, a lényébe, hogy átérezzem őt. Nehéz, mert nem adja könnyen magát, viszont amikor sikerül, akkor látom magam előtt a kisgyereket. Ha engedné magát látni és nem venne ki belőlem ekkora energiát az, hogy lecsatornázzam magamnak, kevesebb harc menne ezzel, akkor több erőm maradna a lényegre koncentrálni.

Ez a kicsi, akit én látok, egy borzasztóan szomorú, magára hagyatott, félős egyén, aki csak túlélni akarta a mindennapokat-sérülés nélkül. Bántalmazott, a saját gyerekkorában, a korának megfelelő figyelmet nem kapta meg. Biztonságra, szeretetre, törődésre és az édesanyjának a figyelmére vágyott. Ugyan az édesanyja jelen volt, de annyi problémával kellett megküzdenie, egyedül, hogy minőségi figyelem nem jutott erre a csepp gyerekre. Ezeket az energiákat pedig levette ez a kisember. Egy végtelenül tiszta lelkű, érzékeny és csupa szeretet apróság. Negatív érzései kivezetésére pedig nem volt eszköze- nem is felróható neki ez, mert egy gyereknek sincs eszköze!

Ebben az időszakban, amikor az elsődleges szociális háló sérült, nem alakul ki egy normális kötődési és megfelelő kapcsolódási séma, hanem egy teljesen másik vonalon építkezik ez a csepp lélek. Ideális esetben egy olyan erős biztonsági és védelmi hálónak kellene kialakulnia, ami egy szeretet burokban tartja a lelket, de engedi felfedezni a világot. Ezek a bástyák elestek.

Mindenki kap egy hátizsákot, amibe az élete során az élete első 7 évében pakolnak, utána az egyén pakol bele mindenfélét. (Ezekről bővebben szintén olvashatsz a többi cikk között.)

A cseperedő gyerek a batyuja súlya alatt ugyan elkezd roskadozni- hiszen, ha elbírná, nem félne, nem szomorkodna, és a legfontosabb, nem szorongana- de viseli, cipeli. Ebben az esetben az édesanyja vállairól akart terhet leszedni és elkezdte cipelni a batyut. Én azt gondolom, hogy túlzottan belevonták a felnőttek a problémáikba ezt a lelkecskét, a mindennapjait rettegésben kellett töltenie és érzek némi bűntudatot is-ugye, ha jobban beengedne... Az örök második érzése, vagy sokadik, de sosem az első.

Tizenéves-huszonéves korában pedig a fentieknek issza a levét. Folyamatos csalódások. Látom magam előtt azt a szenvedést, a visszautasítások szenvedését. Újra az örök második..vagy sokadik.

Elkezdi keresni az útját, rátalál arra, amiben hisz. Pozitívan áll mindenhez, igyekszik jó fiú lenni, mindenkinek adni, segíteni, tanulni, fejlődni, amik mind csupa jó dolgok, viszont kimaradt az egyenletből egy betű. Inkább az ő esetében már egy összetett mondat. Mégpedig az, hogy azok a sérelmek, amik a csepp lelket gyötörték, nem szelídültek simogatássá. Elfogadta és nem feldolgozta. Óriási különbség. Egyszer ez a bili ki fog robbanni, nem lehet a végtelenségig fújni a lufit. Arról már szót sem ejtek, hogy milyen csapásokat kellett még elszenvednie, mert ezek a batyu súlyát tovább fokozzák, a történet szempontjából egyelőre nem is releváns.

Úgy tudom a legjobban szemléltetni, hogy ingoványos talajra épült ház sosem lesz biztonságos, erős, masszív, örökké instabil lesz.

És itt tartunk most. A robbanásnál.

Miért ilyen segítőkész és jóságos másokkal?

Ő tűpontosan tudja, hogy milyen egyedül lenni, milyen magányosnak lenni, cserben hagyatottnak lenni és csalódni. Csalódni barátokban, szülőkben, emberekben. Ismeri a félelem érzését, az igazi csontig hatolóét, a rettegését és az elhagyatottságét. Túl korán kellett felnőnie, túl korán kellett megtapasztalnia olyan eseményeket, amiket felnőttként sem szabadna senkinek.

Indulatos, mert látja, hogy emberek hova tartanak, és megmenteni akarja a szakadéktól.

Indulatos, mert látja, hogy hova tartunk- társadalmilag.

Indulatos, mert sok esetben tehetetlennek érzi magát.

Beszélhetünk akár lelki, akár testi fájdalomról, nem szabad gyorsan, rögtön elűzni, vagy elnyomni. Tipikus esetekben ezekből a fel nem dolgozott traumákból fejlődnek ki a szomatikus betegségek, az allergiák, és különböző kontrollvesztések, függőségek- munka, alkohol, kábítószer, játékgép, sport, etc.

Amikor hirtelen pánikrohamszerű, esetleg pánikroham is előtör, vagy orvosilag nem magyarázható rosszullétek gyötrik, akkor is elsősorban a gyerekkori traumák körül szükséges keresni a gyökeret. Ezek mögött gyakran az áll, hogy nem ismeri fel időben a szorult a helyzetet, mert a testi reakcióit nem tanulta meg értelmezni, túl sok érzés került az elfojtott érzésekhez.

Félreértik, mert nem látnak az ember mögé. Mindenki akar belőle egy darabot, ami csak az övé.

Félreértik, mert ő egy igazi harcos. Őt szabadon kell hagyni szárnyalni, engedni járni az útját, és ha elfárad, akkor szeretettel fogadni. (Nem háremtartásra adva engedélyt, hanem arra, hogy ez a rengeteg üzenet, telefon és felkeresés ne féltékenységet szüljön, a rituáléi ne feszültséget generáljanak.)

Félreértik, mert görcsösen ragaszkodnak hozzá, mint férfi. Nem úgy, mint segítő, lelki támogatást nyújtó, nehéz helyzeteken átsegítő, bárhogyan tudjuk még ragozni, hanem a képzelt, hozzá társított érzelmeket helyezik előtérbe.

Teljesen normális dolog az, hogy egyfajta köd hullik az ember szemére, ha valaki meghallgatja, segíti, elkezd kötődni hozzá. Viszont, ez, ha már egy ragaszkodássá, kapaszkodássá fajul, mindkét félnek terhes lesz. Ebből pedig pillanatok alatt kipattan a cirkusz.

Félreértik, mert sokszor nem férfit/nőt lát, hanem lelket. De ő is ember. Van egy szakmaisága és van egy emberi oldala. A kettőt nem szabad összemosni.

Ő azt a figyelmet, megértést, szeretet keresi jelenleg mindenkiben, aki egy édesanyáéhoz hasonlót tud nyújtani, amit akkor a kisgyerek nem kapott meg, most szeretné érezni. A kicsi én biztonságát. Kapcsolódni szeretne, minden nélkül. Elvárások nélkül.

Elfáradt. Nem szimplán elfáradt, hanem kifáradt, megfáradt, belefáradt. Egy olyan testi-lelki-mentális fáradtságban ücsörög, amit csak kevesen vesznek észre rajta. Rengeteg nem mellé vagy a körébe való ember veszi körül, ahogy nekem mondta mindig, hogy zabálják az energiáimat, úgy őt is, sok a tisztátlan szeretet körülötte. A valamiért szeretik és nem a lényéért, önmagáért.

Sokáig gondolkodtam, honnan ez az indulat, harag, düh önmaga felé. Haladna, de nem tud. Toporgásnak érzi a jelenlegi élethelyzetét, tehetetlennek érzi magát. Mindent megtesz annak érdekében, hogy működjön, menjen, és mégsem. Ezekből az érzelmi kontrollvesztettségekből fejlődik ki a szuicid hajlam. Ennek is van egy spektruma, de minél jobban kilengenek ezek a gondolatok, annál nehezebb megfogni.

Nehéz, rögös, fájdalmas és eléggé megtépázott egy kapcsolat lesz ez, de tudtam, hogy mit vállaltam ezzel a szakmával.

(Folyt. köv. a sztorinak, ha már van eredmény.)

A fentiekhez kapcsoltan, az elfogadás ott kezdődik, hogy nem szabotálod a saját érzéseid. Elfogadod, nem elfojtod, hanem elfogadod, hogy mit érzel és megengeded magadnak az érzést. Megérted magad, és ki mered mondani, hogy igen, ez nekem rosszul esik, vagy fáj. Nem igyekszel semmit sem jobbá tenni, vagy elnyelni. Ha ezeket megteszed, akkor minden nap egy olyan erős és bődületes energiaveszteségbe kerülsz, ami tarthatatlan lesz. Abba fektetsz energiát, hogy ezeket lenyomd, túlnő rajtad, stresszelni fogsz. A stressztől szorongani, a szorongástól pánikolni.

Az elfogadás, mellyel nem legalizálod azt, hogy téged bántottak, vagy bánthatnak, hanem a küzdéstől szabadítod meg magad. Ez megtörtént, de elfogadom, nem harcolok tovább azzal, hogy nem érdemeltem meg, miért én kaptam.

Ezek olyan öntudatlanul beidegződött programjaid, amik megakadályozzák azt, hogy az itt és mostban éljél. Tönkreteszi a kapcsolataidat.

Az elfogadás közel sem azt jelenti, hogy egyet is értesz valamivel. Nem egyetértesz, hanem megértesz. Ezek nem ugyanazok a fogalmak.

Ha az énednek azt a részét, ami a frusztrációidat erősítik, nem fogadod be, mert negatív energiák, akkor lehasítod magadról ezt, elfojtod.

A kicsi én dühöngő, indulatos részét kell figyelembe venni, mert hiába teszed bele egy dobozba, ő ott is tombolni fog.

Elsősorban annak a kisgyereknek az érzéseit kell elfogadni. Ha ez nem valósul meg, akkor taszítani fogod magad a kapcsolódásoktól, a kötődésektől, megbetegíti a testedet. (Allergia pl.) Akarsz kapcsolódni, de nem tudsz. Húzod is be a kapcsolódást más egyénekkel, de taszítod is egyszerre. Kívülről pedig egy neveletlen tahónak fogsz tűnni, aki képtelen érett felnőttként viselkedni.

Én azt gondolom, hogy az elfogadás azzal kezdődik, hogy elengedem. Nem magát a tényszerűséget kell elengedni, hanem azt, hogy görcsösen ragaszkodjak, akarjak valamit. A cél a nem meg nem történté tenni, hanem a hozzá társított képzeteket kell letenni.

Türelemjáték. Mint a különleges ember is az életemben.

U.I.:

Köszönöm nektek ezt a rengeteg visszajelzést és türelmet, amíg kivárjátok a válaszaimat az üzeneteitekre. :)  CuPp Csillámpónik