Iskola- Szocializáció III.

Az iskola szociális funkciói

Kiemelt jelentűségüként kell kezelni az iskolát, hiszen a szocializációs folyamatban ez egy direkt létrehozott, intézményesített rendszer, ahol a társadalom által elvárt normákat kereteken belül tanulhatják a gyerekek. Ez a tudásanyag normál esetben a felnőttkori funkcionalitáshoz szükséges adatokat adja át.

Ez azonban a tudáselsajátításon túlmutat, olyan hosszú távú hatást gyakorol a diákokra. Legalább akkora befolyásoló hatása van a személyiség fejlődésére, a társas szocializációra, mint a mentális folyamatokéban. Azért mondom, hogy kiemelten fontos az iskola, mert nem áll meg a tanulmányok befejeztével, hanem az ott szerzett élmények egy életen át elkíséri az egyént. Úgynevezett generalizálódó élményegyüttesként van jelen.

Én, személy szerint sokkal több jogot és sokkal több megbecsülést adnék a pedagógusoknak. Némelyiket eltiltanám még attól is, hogy gyerek közelébe menjen. Nem gyerekképes, én csak úgy nevezem ezeket a pedagógusokat.

Kutatásaim során rengeteg iskolába, óvodába ellátogattam, és kivétel nélkül, minden intézményben volt legalább egy olyan pedagógus, akit meneszteni kellett volna. Nem a ,,marossznapomvan" pedagógusról beszélek, hanem arról a rétegről, aki lelkiekben töri meg a gyereket. Nem szimpatikus neki, a szülővel van esetleg konfliktusa, talán izgágább, mozgékonyabb a társainál.

Én azt gondolom, hogy azért pedagógus, hogy felismerje, melyik gyereket hogyan kell kezelni. Némelyik gyerek egy csúnya nézéstől elsírja magát, van amelyikre erősebben kell rászólni, hogy észhez térjen. Minden gyerekhez meg van a fegyver, amivel le tudod kötni a figyelmét, tudsz neki értékes információt átadni. Nem szabadna skatulyázniuk. Fel kellene tudni ismerni a tehetséget, tehetség gondozni kellene. És akkor meg is érkeztünk a következő problémámhoz.

Az iskolai rendszer szerintem:

Brutális katasztrófa az egész. Funkcionális analfabétákat nevelünk ki, akik sem szöveget értelmezni, sem írni, sem olvasni nem tudnak. Nem tudnak viselkedni- és most nem a visszabeszélés, a flegmaság vagy a nagyhangról van szó-, mert nincs megtanítva nekik az úgynevezett betyárbecsület. Akik a legjobban szidják a mai fiatalságot, elfelejtik, hogy ők nevelték ki, illetve fel. Ezt adták útravalóul. Nem a gyerekekre kell hárítani, nem csak úgy ilyenek lesznek, ezzé nevelték őket.

Nehéz őket motiválni, nem kitartók.

De! és most egy akkora DE jön, a szív leszakad😆. Véleményem szerint egy vízválasztónál vagyunk, vagy egy olyan társadalmi zuhanás lesz, amiből szinte lehetetlen lesz kivergődni, vagy pont az ellenkezője, újra felértékelődnek a családi értékek, a hagyományok, az értékteremtés.

Óriási összefogásra lenne szükség, normális edukációra és nem fikázásra.

Összefogás kell a pedagógusok részéről, akik intézményesített kereteken belül adják át a használható tudást. A kovalens kötést mai napig el tudom mondani, paralelogrammát is tudok rajzolni, a kör kerületét is ki tudom számolni, de a mai napig fogalmam sincs, hogyan adózok, vagy mit jelent egy hitelnél a THM. (Persze, ezt most kisarkítottam, de az adóbevallásod azért nem írnám meg😅)

Összefogás kell a szülők részéről, mert az ő gyereke is ugyanúgy tud rosszalkodni. Inkább beszélgessen a gyerekével, tanuljon vele és mutasson irányt, mi helyes és helytelen. Ne a pedagógust kritizálja, pláne nem a gyerek előtt. Menjen be az iskolába, beszéljen a tanárral, majd külön a gyerekkel. Esetleg, ha szükséges, akkor üljenek le hárman beszélgetni. A célnak közösnek kell lennie. A szülők egymás közötti versengése sem idevaló. A fókusznak a saját gyerekén kell, hogy legyen, és nem Pistike anyukáján vagy apukáján.

Összefogás kell a társadalom részéről is, a hátrányos helyzetűeket nem perifériára kell lökni, hanem segíteni. Személyes tapasztalatom ez is, mennyire sokat tudnak segíteni az osztálytársak. Én mai napig vállalom, hogy matematikából olyan gyenge vagyok, mint Amerika Kapitány a meséje elején. Kis túlzással, de örülök, hogy két számot össze tudok adni. 😝 Viszont, az én osztályomban nagyon jó matekosok jártak, és látták, nekem nem megy. Segítettek. Odajöttek, elmagyarázták, megmutatták, ha kellett többször, többen is. Dolgozatomat néha megírta más, ez is igaz😄. De elrugdostak az érettségiig és sikeresen túlvergődtem rajta. Ha valakinek nem jutott ételre, ceruzára, bármire, mindent megosztottunk egymással. Nekem szuper osztályom volt. A szülők a hátrányos helyzetű osztálytársnak kifizették az osztálykirándulást, egymás között megbeszélték, mi erről akkor gyerekek semmit nem tudtunk. Összetartó közösségünk volt. Véleményem szerint ez is közrejátszott abban, hogy kivétel nélkül mindenki egyetemet végzett, szakmájában sikeres ember lett.

Természetesen voltak szarfej tanáraink, akiket mai napig eltiltanék ettől a pályától, de nem vett le annak az értékéből, amik voltunk/lettünk.

Nincs egy átfogó, objektív keretekre épülő, tehetséggondozó, személyre szabott, szakavatott képzés. Nincsenek a gyerekek szociálisan érzékenyítve, megtanítva nekik az, ha kudarc ér, vagy csalódás, az nem rossz, te attól nem vagy rossz ember. Persze, ki kell gyászolnod, hiszen veszteség, csalódás ért, de aztán vond le a tapasztalatot, beszélgess a szüleiddel róla- hiszen bennük jóval több a kilóméter- nem kell elfogadni a véleményüket, de érdemes meghallgatni.

Nincs normálisan lekommunikálva az, hogy ha fiú vagy és babázni szeretsz, akkor sincs veled semmi baj. Még mindig ott tartunk, ahol embereket kiközösítenek, leköpnek a bőrszíne, vallása, nem identitása, szexuális orientációja, politikai nézetei miatt. Nem az alapján ítélünk meg embereket, hogy velünk szemben hogyan viselkednek. Gyerekek válnak szorongóvá, majd később depresszív felnőttekké. EQ és IQ szintünk is megérne egy új Noé bárkáját.

A legjobban az dühít, még mindig, hogy a trendi, sírós-szomorú posztokat kitevő személyek között elveszik az, akinek tényleg segítségre van szüksége. Ez most vicces, sok unatkozó gyerek-tini, múló szeszély, és legyint a pedagógus, a szülő- majd kinövi. Lehet, de mi van, ha mégsem? Mi történik akkor, ha tényleg segítségre van szüksége, és kiköt a detoxban?

Nem kell rögtön pszichiáterhez vinni, és sírni heteket, mert a gyerek egy szomorú posztot lájkolt/osztott meg, beszélgetni kell velük.

Olvasgattam nagyon sok kommentet, főleg az öngyilkos játékok és az öngyilkossági kísérletek alatt. A hajam levettem kétszer.

Ekkor fogalmazódott meg bennem az, amire majd ez a blog a végén ki fog térni. Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy micsoda egy kifordult világban élünk. Kell egy olyan szociális háló- a Gyerekbíróság mellett- ami nem engedi azt, hogy bárkit bullyingoljanak. Bármit meg lehessen tenni név nélkül, arc nélkül, következmény nélkül egy kanapén ülve. Ehhez viszont az kell, hogy intézményesítsem az ötletem, Alapítvány formájában, együttműködve sok más szervekkel, továbbá a kisgyerekkori érzékenyítés. Ha nem tudsz segíteni, legalább ne rúgj bele. Lépd át. Görgess tovább.

Majd ezek után elkezdtem a socialmediát is tudatosan görgetni, figyelni az embereket, a kommenteket, a véleményeket. Döbbenet.

Segítő- sokszor terápiás jellegű annak is, aki gyógyul vagy gyógyult fázisban van- szándékkal megosztanak emberek egymással tapasztalatokat. Szuper ötletnek gondolom, már csak azért is, mert kapaszkodó másoknak, hogy nincsenek egyedül.

Konkrét esemény, depressziós, pár öngyilkossági kísérleten túl van a mesélő, és segítő szándékkal elmesélte a történetét.

Kommentek alatta:

Ha ennyi eszed van, meg is érdemelted volna, hogy megdögölj.

Csakis te tehetsz róla, minden fejben dől el.

Könnyebb utat választottad.

Nem kár érted.

Ha ilyen hülye, dögöljön meg.

Ezek a kedvesebbek.

Tényleg azt hiszik az emberek, hogy nem tartoznak felelősséggel? Minden egyes kimondott szóért felelőséggel tartozol, amit kimondtál vagy leírtál valaha. Legyen az egy megbeszélt találka, vagy egy negatív, bántó mondat.

Konkrétan elkezdett kiépülni egy internetes trend a másik megalázására. Úgy várják a másik hibáit, mintha az ember képtelen lenne a változásra. Reakció videók készülnek ezekről, szinte letörölhetetlenek. Botrányosnak tartom, hogy más nyomorult emberek hibáinak kiaknázására épülnek csatornák.

Ezekből az emberekből, akikből egy roncs lesz, akik nem tudnak kilépni a saját árnyékukból, velük ki foglalkozik?

Szponzorok, partnercégek állnak ezek mögé az emberek mögé, akik tizenéveseket vetkőztetnek liveokban, akik szexelnek liveokban, akik olyan profilokat állítanak össze, ami köszönőviszonyban sincsenek önmagukkal. Nyerítve röhögik ki embertársaikat, amiket aztán százezrek néznek.

Ha egy nap felvágja az ereit szégyenében, remélem tisztában vannak ezek az emberek azzal, hogy az egyik, aki a sírját megásta, azok ők voltak. Ha egyszer valaminek a neten nyoma marad, még 10 év múlva is ott fog keringeni. Szerintem Te is tudsz legalább 3-4 olyan 5-10 éves ilyen videót idézni..

Ezért fontos az egész szociális érzékenyítés, és ne keverjük össze ezzel az óriási píszi mozgalommal, meg bodypositivity dologgal.

Mindenkinek lehet, és kell is, hogy legyen véleménye, nem kell mindent elfogadni, de ezt lehet kulturáltan is kezelni. Ez a különbség a szociálisan érzékeny és a píszi ember között.

Nagyon egyszerű példával éljek, én nem tudnék nyitott kapcsolatban élni. De, vannak olyan barátaim, akiknek ez természetes. Én a saját magánéletemben ezt nem fogadom be, nem ilyen beállítottságú párom van, nem fogadom el ezt, de megértem. Szociálisan érzékeny vagyok, nem kezdem el üldözni, köpdösni, és kritizálni, elfogadom, hogy ez egy létező és mások számára szuperül működő, élhető élet, viszont nem fogadom be, mert nálam nem működőképes.

Ettől ők ugyanolyan normális életet élő, dolgozó, jó barátaim, mint a többiek.

Későbbiekben még kitérek a szülő-szülő, szülő- pedagógus kapcsolatokra is, a média és azon hatásaival pedig külön részben lesz szó.

Alapvetően az iskola három fő funkciót kell, hogy betöltsön:

• Társadalmi funkció:

A tudást kell közvetítenie, a család után az egyik legfontosabb ágens a szocializáció terén. A társas kapcsolatok, együttműködés fejlesztése.

• Pedagógiai funkció:

Személyiség formálása, olyan tudás átadása, amivel későbbiekben felnőttként funkcionálni tud, a társadalom számára hasznos egyén váljon belőle.

• Antropológiai funkció:

Különálló szakasszá teszi a gyerekkort, egyfajta megszakítás történik. Itt már intézményesítik a gyerekkort, fő tevékenységgé válik a tanulás, a gondolkodás. Ideális esetben nincs más elvárás a gyerekkel szemben, csak a tanulás.

Az időegységek is jól behatárolhatók, meghatározzák a gyerek életét:

• Curriculum rendszere, melyben előre megszabják a gyerek tevékenységét. Például, hogy meddig tanköteles, meddig lehet felsőoktatási intézménybe jelentkezni ésatöbbi.
• Tanév. Tagolja az évet, szeptembertől- júliusig tanév van, ebben vannak ünnepnapok, szünetek.
• Hét napjai, a legtöbb iskolában öt naposak a tanítási időszakok, így hétköznapra és hétvégére tagolódnak a hetek.
• Tanítási napok, melyben meghatározzák az órarendet, a tanórákat, szüneteket, délutáni különórákat, foglalkozásokat.

Ezek az időbeli határok segítik a gyerek interperszonális viszonyait és az iskolán kívüli tevékenységeiket. Tanév közben nem hiányozhatnak, hosszabb időre nem ilyenkor mennek nyaralni például.

Az iskolai oktatás célok elérésére irányulnak:

• Gondolkozás, emlékezet, észlelés- megismerő funkciók fejlesztésére
• A tananyagok gyakorlatban történő alkalmazására
• Személyiségük fejlesztésére

A közoktatás az egyének társadalmi lojalitásának kialakítására is alkalmas. Értékek átadásának az egyik legfontosabb közege, ebben az időszakban különösen kiugróvá válik, ha egy diktatórikus rendszer az iskolába is begyűrűzik. Lásd Kínát.

Beépülnek a tudásanyagba a központilag meghatározott eszmék.

A társadalmi értékek mellett a gazdasági funkciók fenntartása is helyet kap. Utánpótlás a feladat, ezek nem kifejezetten szakmai képzést jelentenek, hanem a munkával kapcsolatos készségek, attitűdök átadására. Segíti a munkaerőpiac követelményének megfelelő oktatását is.

Család és iskola szocializációja, mondhatnám azt is, hogy család vs iskola.

A család intim, zárt közeg, ideális esetben informális közeg, az iskolával ellentétben, ami egy normatív, szabályokon, elvárásokon alapuló intézményesített rendszer. A család nem tudja biztosítani a gyerek számára azt az ismeretanyag átadást, amit ideális esetben az iskola nyújt, felkészíti a felnőttkori feladatokra, formális tudással. Sok esetben a szülők tudása elavulttá válik, mire a gyerek eléri az iskolás kort.

Kiemelt szerepe van az iskolának a társadalmi beilleszkedésben, tapasztalatokat ad arról, hogy kell emberekkel együttműködni, akik nem rokonok, barátok, vagy a család tagjai. Hogyan kell viselkedni egy vitás, vagy konfliktusos helyzetben, mit kell tenni akkor, ha nem támogató a környezet.

A család lényegi jellemzői közé tartozik az, hogy a nevelési stílusa szocioökonómiai státuszú, a kommunkációja, értékei, elvárásai nagyban eltérhetnek az iskolákban elvártaktól.

A pedagógus direkt módon kapcsolódik be a nevelés folyamatába a kiskor végén, míg a szülő indirekt módon van jelen a születés pillanatától kezdve a gyerek életében.

A családi szocializáció jelentősen meghatározza a gyerek motiváltságát, viselkedését, a tekintélyhez való viszonyát az iskolában. A pedagógusok gyakran komplikált helyzetben vannak a családból hozott nehézségek kezelése vagy kompenzálása miatt.

A pedagógusnak meg kell találnia azt minden gyereknél, hogy hogyan kell kezelni, mit kell korrigálni, mit kell kiegészíteni vagy finomítani. A család egy hivatkozási alap a pedagógia szempontjából. Be kell azonosítani azt, hogy hol vannak a gyereknél az elakadások, mik a gátak és ezt mi idézte elő. Ezeket oldani kell, sokszor a legnehezebb a szülőkkel ezeknek a megbeszélése.

Akkor lehet a legjobban dolgozni a gyerekkel és a legtöbbet kihozni belőle, ha nem is ugyanazok a viselkedésmódok a családból hozva, mint az iskolában, de legalább hasonlítanak egymásra, vagy a szülők mutatnak hajlandóságot arra, hogy közelítsék az álláspontokat.

A gyerek identitását képezi az, amit a családból hoz, és mindenkinél egy krízist okoz először az, ha szembesül azzal, más családok máshogy élnek.

A krízis annál könnyebben áthidalható, minél jobban hasonlít az elvárás az intézményesített rendszerben a családhoz. Ha túl nagy az eltérés, akkor a gyerekből ellenállást válthat ki. Ez a gyereket értelmi képességeitől függetlenül hátrányos helyzetbe hozhatja a gyereket.

A szülők elvárása a tanárokkal szemben is eltérő lehet. A szülő-tanár feszültséget ez tovább mélyíti, hogy ki mit gondol a pedagógus feladatának. Vannak olyan szülők, akik a nevelést látják fő feladatának, mások az oktatást a pedagógusoknál.

Véleményem szerint a pedagógusoknak ebben a kettőben rejlik a feladata. Az intézményesített rendszerben a gyerekeknek útmutatást kell adniuk. A gyerekek életkori jellegzetességeik nagyjából megegyeznek, de szükségleteik, tapasztalataik, információik, a világról alkotott képük nagyban eltérő lehet. A pedagógusnak tudnia kell, ismernie kell azt, hogy a gyerek milyen családból, milyen nevelési attitűdből érkezik, ebből tud építkezni. Ellenkező esetben a nevelési erőfeszítései kudarcot vallhatnak, mert különbözően értelmezik a gyerekek az uniformizált tudást.

A szülőknek és a pedagógusoknak ideális esetben együttműködésre kell törekedniük, és a szülőknek el kellene engedniük azt, hogy márpedig az ő gyereke Einstein. Egyébként vica versa, a tanároknak sem kellene skatulyázniuk. Őszintén az ő szintjükön kell minden egyénnek a segítségére lenni.

Én azt látom, hogy a szülőkkel sokszor sokkal nehezebb, mint a gyerekekkel.

Az iskolába lépéssel még további változások járnak a fentieken kívül.

Amikor a gyerekek elkezdenek iskolába járni, egy új normákkal teli világba csöppenek, ami az addigi életüktől eltérnek.

Ilyen például:

• Függetlenség normája:

A tanuló felelőssé válik a saját viselkedéséért, értékelik az iskolában a teljesítményét, ami a szüleitől függetlenül történik meg.

• Önálló teljesítmény normája:

Egységes követelmények vonatkoznak a gyerekekre, aminek minden tanulónak meg kell felelnie.

• Egyetemesség normája:

A feladatok egyformán mindenkire vonatkoznak, nincsenek kivételek, minden gyerek egyenértékű.

• Különösség normája:

Egyes esetekben kerülhetnek a diákok kivételes helyzetbe, mint például, ha rosszul érzi magát, nem kell testnevelés órán részt vennie.

A modern iskolamodellekben már többféle képzés közül lehet választani. Megválaszthatjuk a tanulási, nevelési módszert, milyen eszközöket alkalmaznak a pedagógusok. Ahogy a diák a tanulmányaiban előrehalad, egyre nagyobb a szakosodási lehetősége.

Az iskolában kapott értékelési rendszer teljesen más jellegzetességekkel bír, mint a családban kapott visszajelzések.

Az iskolában állandóan jelen van az értékelés, feleletek, dolgozatok, órai szorgalom képében. Kötelező jellegű, mert a diáknak akkor is részt kell vennie, meg kell írnia például a dolgozatot, ha nem készült, vagy nem érzi magát elég jónak a témában.

A téma kötött, nem választhatnak a diákok, hogy milyen területen akarnak számot adni a tudásukról. Nyilvánosak az értékelések, hiszen mindenki tudomást szerez arról, hogy a másik diák milyen érdemjegyet szerzett.

Ideális esetben a pedagógus odafigyel a tanulókra, a kudarc és a siker élménye jelentősen befolyásolja a tanuló önértékelését.

Az én véleményem az, hogy itt kellene tudatosítani a diákokban azt, ha valami nem sikerül, vagy kudarc ér, ez nem feltétlen rossz. Nem jellemhibaként kell rá hivatkozni, hanem tapasztalatként. Meg kell kérdezni a tanulót, hogy nem értette például azt a matematika feladatot, vagy nem készült rá, esetleg más befolyásolta, amiért nem sikerült. Ez a kiindulási pont, hogy megértsük, miért teljesített gyengébben. Ehhez mérten pedig tudunk segíteni neki. Attól, mert a matematika nem az erőssége, még lehet sikeres ember.

A kudarc a felnőtt élet velejárója, és ebben a korban kell megtanítani arra, hogy helyén tudja ezeket kezelni.

Az önértékelés akkor válik negatívvá, ha a gyerekkel szemben elérhetetlen, lehetetlen célokat állítanak, illetve a szülői és /vagy a pedagógusi elvárások kiszámíthatatlanok, következetlenek.

Általában a gyerekek iskolába kerülésükkor rendkívül érdeklődőek, tanulnivágyóak, szeretnének megfelelni az elvárásoknak, ezáltal motiváltak. Optimisták, mind a saját teljesítményükkel kapcsolatban, mind az iskolával kapcsolatban, hiszen nincs sem pozitív, sem negatív tapasztalatuk.

Nagyon sok esetben tapasztalható a gyerekeknél az, hogy az 1. és 2. osztály elvégzését követően csökken a motivációjuk, szinte teljesen elvesztik az érdeklődésüket az iskolai munka iránt.

Több okból kifolyólag következik ez be, de általánosságban az tapasztalható, hogy az óvodai munka és az iskolai munka gyökeresen eltér egymástól, ezért nem érdeklődőek- mondják a szakértők.

Véleményem szerint pedagógus és szülői hiba, ha egy 3. osztályos gyerek már egyáltalán, vagy csak részben érdeklődik a tanulás iránt. Azt gondolom, hogy az első két évben annyi motivációt lehet a gyerekekbe önteni, ami a középiskolás, sőt még az egyetemi évek alatt is meghatározóvá válhat. A diákokkal meg kell szerettetni a tanulást, hogy ne kényszerként éljék meg. A tudásra szomjazást, a vágyat kell felkelteni és fenntartani bennük. Bátorítani kell őket, külön feladatokat adni mindenkinek, ezeket játékosan előadni nekik.

Nagyon egyszerű példa, ha a tananyag következő órára például az erdő, akkor meg kell kérni a gyerekeket, hogy gyűjtsenek makkot, tobozt, leveleket és rajzoljanak/ írjanak valamit, ami az eszükbe jut az erdőről. Ugye, hogy mennyivel érdekesebb, mennyivel többet tanulnak? El lehet őket vinni aztán sétálni, hogy az óra élménnyé és ne kényszerré váljon. Technika órán ezzel a témával kapcsolatosan akár papírmasét is gyárthatnak, melyben a tananyag elismétlése a rejtett pedagógia. Így a tananyag tudaton kívül elmélyül.

Hiába mondod azt egy 8 évesnek, hogy magadért tanulsz és majd felnőtt korodban rendkívül hálás leszel érte. Nem fogja érteni, ezzel a logikával egy totyogósnak is el lehet mondani, hogy azért egye meg a zöldségeket, mert sok benne a vitamin.

Csak őszintén, az ő szintjén. (Egyébként megjegyzem, ezt egy trénertől hallottam még fiatal kanca koromban és akkora periodt.😁)

Régebben a pedagógusok sokkal szűkebb csoport volt, nagy tekintéllyel bírtak, manapság ez a szakma felhígult és leértékelődött-sajnos. Modelláló szerepük volt, gyakorlatuknak és megbecsülésüknek köszönhetően pedig egy másfajta életfelfogást, egy más perspektívát mutattak a diákoknak. A gyerekek felismerték és a családi hiányosságaikat kompenzálni tudták azáltal, hogy képzett, professzionális nevelők foglalkoztak velük. Ne felejtsük el azt sem, hogy a szülők a nevelőkben megbíztak, társadalmi szinten is megbecsülésnek örvendtek, így a gyerek fejlődése biztosított volt. Korunkra sajnos ez nem mondható el, sem a szakképzett pedagógusról, sem a szülői oldalról.

A tanárokkal szemben van egy idealizált szerepelvárás:

• Elméleti háttér:

A pedagógusoknak rendelkezniük kell megfelelő tudással az emberi fejlődésről, a tanulás alapelveiről, a világ működéséről, az életkori szakaszok jellegzetességeiről

• Önazonosság:

Önismerete, tudása és stabil identitása miatt egy bizalmi közeg épül ki a diák és a tanár között, ezáltal hitelessé válik a pedagógus. Tudnia kell kezelni a saját érzelmeit másoktól függetlenül, stabil értékrendszerrel kell rendelkeznie.

• Tudásbázis:

A saját szakmai tárgyán kívül pedagógiai és pszichológiai ismeretekkel is rendelkeznie kell, a tanítás és nevelésitechnikai készségekkel egyaránt

• Szerepviselkedés biztonsága:

Helyzetfelismerés, kommunikációja gazdag, konfliktushelyzeteket adekvátan tudjon kezelni

• Együttműködés:

Szülőkkel, kollegákkal, diákokkal egyaránt

• Mentális egészség

A pedagógusok, pláne a kisiskolás korban modellként funkcionálnak. A szaktárgyán kívül még számos információval látja el a tanár a diákjait. Befolyással vannak az általa közvetített értékek, előítéleteik, hétköznapi problémáik is a diákok szocializációjára. Ezért is fontos egy tanár mentális egészsége, illetve az, hogy problémáit másoktól függetlenül, a diákokat nem érintve legyen képes megoldani.

A pedagógus által hozott minták akkor is megfigyelhetőek a diákok viselkedésén, amikor már a kortársak dominanciája lesz a leginkább meghatározó.

A kortársak dominanciája kerül előtérbe az idő előrehaladtával. A szociális tér kitágul, erősen befolyásoló hatása lesz a morális gondolkodásra és viselkedésre. Gyakorolják a társas szerepeket az egyének, a szereppróbálgatások általában pozitívan hatnak az erkölcsi fejlődésre.

A barátok, osztálytársak és más közösségek segítik azt, hogy a társadalomba be tudjanak illeszkedni. Ezt szociálintegrativitásnak nevezzük.

Az itt szerzett tapasztalatok a felnőtt szerepekre készítenek fel, például a későbbiekben hogyan kell felvenni a kapcsolatot egy ellenkező neművel, versengés, lojalitás az egykorúakkal. Megfelelő terep a személyiségfejlődéshez, és a helyes önbecsülés kialakulásához.

Ezen kapcsolatok jóval eltérnek a felnőtt-gyerek kapcsolatoktól, teljesen más szocializációs funkciót is töltenek be. A felnőtt- gyerek kapcsolat aszimmetrikus, míg a kortárs kapcsolatok szimmetrikusak. Megtanulják a kortárs kapcsolatokban azt, hogy a tekintély kivívható, de el is veszíthető, és az együttműködésért mindkét félnek tennie kell, nem magától értetődő.

A kortársak specifikus információs csatornát jelentenek egymásnak, olyan témákról kommunikálnak egymás között, amelyeket a felnőttekkel nem szívesen osztanának meg. Ilyen téma lehet a szexualitás vagy a felnőtt kor nehézségei.

A játékok közben olyan szerepeket vesznek fel, mely a későbbiekben a felnőtt létükben is használhatók. Együttműködés például, hierarchiában elfoglalt szerepük, érdekeik érvényesítése, megfelelő viselkedésmód egymással szemben. Begyakorolhatják a saját igényeik érvényesítését a társadalmi elvárásokkal szemben.

Önértékelés kialakulása ebben a szakaszban kezdődik el, illetve az önbecsülés legfontosabb forrása is ez.

Megtanul az egyén alkalmazkodni a többségi döntéssel szemben, vagy éppen hogyan kell szembe mennie a többségi akarattal és kivívni, versengeni a saját érdekeiért. Össze tudja hasonlítani a saját teljesítményét a többiekével. A közösség normaszabó, referenciacsoportként funkcionál. Ez azt jelenti, hogy a minden közösségnek, amibe tartozunk megvannak az értékei, szabályai, normái. Ha valaki ennek a csoportnak a részese akar lenni, akkor el kell fogadnia ezeket az előírásokat. Az egyén az elutasítás kiküszöbölése miatt igazodni igyekszik ezekhez a normákhoz.

Ha sikerül motiválnunk arra, hogy a tudás hatalom és ez központi értékké válik, akkor a tagok többsége ehhez fog igazodni.

Végezetül visszakanyarodnék a pedagógusok szerepéhez, hogy a közösséget formálni tudja direkt és indirekt módon is, kis csellel olyan erős, szorgalmas, motivált gyerekek lesznek a közösségben, hogy öröm lesz őket tanítani. Szomjazni fogják a tudást.😉

Iskolai, óvodai sztorikat is várok tőletek, kíváncsi vagyok, kinek milyen élményei vannak.😎