SZOCIALIZÁCIÓ V. :DEVIANCIA

A problémás, sikertelen vagy kevésbé sikeres szocializáció magával hozza a következő, evidens kérdést. Vajon kit nevezünk normálisnak? Mi számít már deviánsnak és mit fogadunk el egy adott közösségben?

Joggal merül fel a kérdés, hiszen ami napjainkban teljesen normális és elfogadott, azért 100 évvel ezelőtt még megsütöttek volna embereket.

A deviáns viselkedés egy társadalmi beilleszkedési zavar. Bennem mindig az a kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, hogy azok a személyek, akik utat törtek, és vitték előre a világot, őket is deviánsnak, abnormálisnak gondoltak. Én inkább Budával (1994) ellentétben úgy fogalmaznám meg a deviáns viselkedést, mint egy romboló magatartást. Ön-és környezetpusztításba kezd az egyén, pl drogfüggő lesz.

Bár, itt is van cáfolat, hiszen számos művész alkotása alkohol vagy kábítószer befolyásoltság alatt született. Gondoljunk csak Balzacra, aki ópium- és hasisfogyasztó volt, ráadásul pszichiátere látta el munícióval. Egyébként hasisbarátok klubjában még jelen volt Flaubert, Daumier, Baudelaire, Rimbaud is.

De megemlíthetném Vernét is, Vin Mariani ital függője volt. Ez egy kokalevél és bor keverékéből álló ital.

Van Gogh gyógyszer és alkoholfüggő volt, ha nem talált semmit, a terpentint is megitta.

Edvard Munch alkohol és drogfüggő volt szintén.

Henri de Toulouse- Lautrec annyira az abszint függője volt, hogy az ital egyik fajtája a mai napig az ő nevét viseli.

Említsek hazait is, hiszen mi sem szenvedünk hiányt benne.

Ady a nőkön kívül az alkohol és a nyugtatók függője volt.

Weöres Sándor is az alkohol rabja volt.

Tehát, mint látjuk, az ön- és környezetpusztítás sem tökéletes megfogalmazása annak, ha valakinek a szocializációja nem volt sikeres.

A normalitás- abnormalitás elkülönítésében a társadalmi megítélés nem egyértelmű. Vannak olyan kategóriák, amelyek a kultúrák többségében deviánsnak számítanak (pl a súlyos tudatzavar), addig más viselkedésmódokat korábban abnormálisnak tekintettek, de ma már társadalmilag elfogadottak, jóváhagyottá minősültek. (Ilyen pl a házasságon kívül született gyerek.)

Láthatjuk, hogy nincs abszolút értelemben vett normalitás. Úgy tudnánk talán a legjobban megfogalmazni, hogy az adott kultúra, szűkebb közösség értékei határozzák meg azt, mi számít elfogadhatónak.

A társadalmi meghatározások koronként eltérnek, sőt a társadalmilag újító viselkedés először mindig kórosnak minősül. Általában bűnözésként vagy pszichés betegségként címkézik ezeket. Gyakoriságának köszönhetően pedig elfogadottabbá fog válni az adott cselekvés. Durkheim szerint azt fogjuk normálisnak tekinteni, aki a leggyakoribb, legelterjedtebb viselkedésmódokat mutatja.

A rend fenntartásának érdekében bizonyos viselkedésmódokat kriminalizál, másokat dekriminalizál, de az, hogy adott viselkedés melyik kategóriába fog tartozni, az az idő előrehaladtával változni fog.

Ilyen pl a homoszexualitás. Régen bűncselekménynek számított, majd egyre kevésbé büntették, napjainkban pedig nem számít kriminális bűncselekménynek.

Az elvárásrendszer folyamatosan formálódik, mi az, ami elfogadható és nem sérti a közösség követelményeit. Például hangsúlyos és mindenkire érvényes morális szabály az emberi élet védelme, viszont a másik személy pszichés jóllétének biztosítása nehezebben fogható meg, erkölcsileg ez kevésbé köti az egyént.

Ezek mellett, ha egy normát a közösségen belül kevesen tartanak be, akkor kevésbé fog abnormálisnak tűnni, ráadásul ez hatványozottabban igaz, ha a többi ember számára érthető, hogy az egyén miért nem tartja be a szabályokat. (Bliccelés a metrón pl.)

Ranschburgnak ez a kutatása igen érdekes volt,

Ezek alapján, akkor mégis hogyan lehet azonosítani a deviáns viselkedést?

Ha valakit normálisnak vagy abnormálisnak, deviánsnak címkézünk meg, az általában a társadalom normatív rendjének fenntartására irányul. Ha valaki deviáns, akkor sérti a közösség szabályait, ezt pedig az egyén viselkedése, személyiségjegyei alapján azonosítjuk.

A deviáns viselkedés azonosításához figyelembe kell vennünk azt, hogy mennyire gyakran, milyen rendszereséggel fordul elő, milyen gyakran jelentkezik ez a fajta viselkedés, milyen kontextusban fordul elő.

Nincs olyan egyén, aki élete során ne követett volna el valamilyen normasértő magatartást. Például, amikor a gyerek lop a boltban. Ezek nyom nélkül eltűnnek. A felnövekvő egyén moralitását, normális viselkedését nem befolyásolják ezek a gyerekkori csínyek. Az ilyen alkalmi devianciák a gyerekkorban inkább azt mutatják meg, hogy a normák megsértését mindenkinek ki kell próbálnia, hogy megtanulja a helytelen és helyes viselkedés közötti határokat.

A kontextus jelentőségét abban is megfigyelhetjük, hogy az emberek nagy része nem tekinti deviáns viselkedésnek azt, ha a munkahelyén valaki az irodaszereket magáncélra is használja.

A deviancia meghatározásában módosító szempont a kultúra viselkedése az adott viselkedésformáról. Egyes társadalmakban bizonyos viselkedésformák egyértelműen deviánsak, míg másokban kifejezetten értéknek számítanak. Például a mi társadalmunkban a gyerekkori agressziót megpróbáljuk leépíteni, megszelídíteni, más kultúrákban a gyerekkori harciasság kifejezetten értékesnek számít.

Kiemelendő tényező még a deviancia meghatározásában az, hogy milyen közösséghez tartozik az egyén. A deviánsnak címkézett egyének között elég magas a hátrányos helyzetűek aránya. A legjobban a fiatalkorú bűnözés esetében figyelhető meg jelentősen, a magasabb társadalmi osztályba tartozó egyének gyakran mentesülnek a deviáns viselkedés minősítése alól. Ugyanez a helyzet a pszichiátriai kórképek esetében is, a hátrányos helyzetű egyén sokkal előbb, sokkal könnyebben kapja meg a diagnózist. Ezt azzal magyarázták, hogy az alacsony társadalmi csoportokban léteznek olyan jellemzők, amelyek növelik a deviáns viselkedés kialakulásának valószínűségét.

Én ezt teljes mértékig cáfolnám. Én azt gondolom, hogy a deviancia, a deviáns viselkedés vagy a pszichiátriai kórkép esetében sem köthető társadalmi osztályhoz ez. Véleményem szerint csak eszköz és a cél más, de ugyanúgy, ugyanakkora gyakorisággal előfordul társadalmi rétegtől függetlenül deviancia.

Deviancia fejlődhet?

A deviáns viselkedéssel összefüggő kutatások hipotézise, hogy annak az egyénnek, aki ilyen viselkedést produkál, volt az életútjában egy olyan törés, történés, ami megmagyarázza a normasértő viselkedést.

A deviánst viselkedést előidéző változók között tartják számon a:

• anyagi hátteret
• családi szocializáció diszfunkcióit
• szubkultúrák hatásait

Gyerekek esetében ez egy kicsit árnyaltabb, itt a belső és külső kölcsönhatásokat kell vizsgálni.

Belső feltételek:

• az egyén vele született képességei: Ép mozgásszervi fejlettség, vagy jó immunrendszer. Ezek a kognitív képesség teszi lehetővé azt, hogy képes legyen az egyén a probléma megoldására, el tudja sajátítani a tudásanyagot. A személy temperamentuma meghatározza azt, hogy mennyire lesz sikeres a többi emberrel való interakciója. Temperamentum egy részben genetikai adottság, más részben szocializációs tanulás általi sémák.

Külső feltételek:

• Családi, és tágabb értelemben vett szociális környezet, ez lehet gátló vagy támogató. Megfelelő környezeti hatásokra van ahhoz szükség, hogy az öröklött, tanult vagy elsajátított tulajdonságok érvényesülhessenek. Az egyéni életútra a biológiailag meghatározott jellemzők mindig az egyént körülvevő szocializációs közeggel kölcsönhatásban fejtik ki hatásukat.

A gyerekkorban abnormálisnak tekintett viselkedésmódok még viszonylag rugalmasak. A gyerekkori zavarok nagy része reziduum nélkül megszűnnek. Adott életkorhoz kapcsolódóan léteznek fejlődési elvárások, (pl mozgásszervi, kognitív vagy társas fejlődéssel kapcsolatban) és ha ezektől a normáktól eltér az egyén, akkor elindul ennek a korrigálása. Én itt hangsúlyoznám azt, hogy kiemelkedően fontosnak tartom, ha egy gyereknél észreveszünk valamilyen ,,rendellenességet" ne szégyelljük elvinni fejlesztésre. ez az ő érdeke, sokkal komfortosabb életet fog tudni élni a későbbiekben. Viszont, vigyázni kell arra, hogy a gyerek viselkedését ne a normától való eltérés figyelmében értelmezzük. Ugyanúgy legyenek meg az elvásárok, ne címkézzük meg őt, az egyéni fejlődésre befolyásoló tényező lehet.

Deviancia és stigmatizáció

Ha az egyén személyiségét vagy viselkedését deviánsnak minősítjük, ezzel stigmatizáljuk őt. Ez a későbbiekben irányítja a környezet reakcióit az egyénnel szemben. Ha a környezet a stigmatizálja, címkézi az egyént, akkor megelőlegezi neki ezt a viselkedést. Tehát, ha például egy gyerek agresszív, és mi megelőlegezzük neki ezt a viselkedést, akkor ellenségesen fog viselkedni.

A devianciával jellemzett egyéntől azt várják el, hogy újra és újra elkövesse, reprodukálja a tőle elvárt viselkedést. Gondoljunk csak bele, például egy bűnöző, akivel szemben nagy fokú bizalmatlanságot tanúsítunk, nem adunk neki munkát, vagy lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa, máshogy is tud viselkedni, akkor ez a hozzáállás ismételten kiváltja a bűnözést.

A deviáns címke a személy társas identitásának lefokozásával együtt jár. A stigma, amit kapott, az elvonja a figyelmet a többi jellemvonásáról. Nagyon jó példa erre a Viszkis esete, hiába ülte le, hiába végez kétkezi, gyönyörű munkát, tart edukációs előadást, az emberek mégis a bűnözői mivolta miatt bélyegzik meg. Nem kívánom felmenteni a bűnözőket, a bűncselekményt elkövetőket, de az érdemeiket nem szabad elvenni tőlük.

A szülők szerepe itt is kiemelkedő, hiszen a szülő lesz az, aki elviszi a gyerekét szakemberhez, ő fogja jellemezni a gyerek/fiatal viselkedését, gyakran elhallgatva vagy lekicsinyítve a saját felelősségét.

Nem felejthetjük el azt, hogy egy gyerek nem születik sem agresszívnek, szófogadatlannak, hisztisnek vagy kezelhetetlennek, mindent a szülőktől tapogat le, ők adják a mintát. Ha a szülő nem tud megfelelően jelen lenni a gyerek életében, akkor az a későbbiekben gondot okoz. Óriási felelőssége van a szülőnek!

Bárkinek, bármilyen története van, nyugodtan írjátok továbbra is!😎